Egy magnókazettákról szóló írás felidézett bennem sok régi emléket. Egy fekete szempár és 150 kazetta most is előttem van.
A kilencvenes évek közepén egy új életszakaszba léptem. Megdupláztam a kazettáim számát. Ehhez elvettem egy gyönyörű lányt, akinek majd annyi volt ebből a magnetofonba való kis szalagocskából, mint nekem.
No persze annyira nem voltam körültekintő, mert az egyesített zenebázis rengeteg duplikációt tartalmazott. Hiába, egyféle zenét szerettünk. Talán ez az egyik ok is lehetett amiért belehabarodtam. Kapcsolatunk hajnalán közösen vásároltunk kazettatartókat. Az a modulrendszerű fekete műanyag tűnt a legpraktikusabbnak, amibe öt is belefér, és tetszőleges formára építhető, mint a legó.
Később a feleségemnek, mikor több időt töltött otthon, mert új jövevényt vártunk családunkba, volt ideje katalogizálni a gyűjteményt. Minden kazetta számot kapott, és nyomtatott címkecsíkot a gerincére, és számlistát a belső oldalára. Kívül: sorszám, előadó, albumcím. Belül: sorszám, számcím, időtartam. Rend a lelke mindennek. Ekkor már volt exceltábla. Én meg megtanultam kezelni.
Aztán telt-múlt az idő.
Jó tíz éve már máshol élünk. Az áthurcolkodás nem volt egyszerű, akkoriban autónk sem volt még. Aki költözött már, az tudja: ilyenkor aminek nincs helye, vagy fölösleges, az kíméletlenül eltűnik az ember életéből. Örökre.
Nálunk is volt egy pillanat, amikor párommal egymásra néztünk a kartondobozok fölött. Ő éppen gyerekholmikat hajtogatott, én meg valami műszaki berendezést igyekeztem megvédeni a költözés lehetséges veszélyeitől. Ezt nagyon precízen tudtam csinálni, addig sem kellett ruhát pakolni. Szóval, fölpillantottunk, először a falra, ahol a kazettatár volt, majd egymás szemébe.
– Te is arra gondolsz, amire én?
– Igen. Fáj a szívem, de a f…nak van kedve még azt a halmot is bedobozolni, meg átcipelni. Öt éve nem nyúltunk egyikhez sem. Öt éve nem hallgattunk kazettát. Öt év az rohadt hosszú idő.
Akkor már volt CD meg mp3. Meg rohanó élet, meg kevés idő.
Nem vagyok nosztalgikus alkat. Legalábbis úgy hittem. A nosztalgia a latin jelentése alapján, valamiféle túlértékelt fájdalom. Na hát az nekem nem kell.
Fogtam egy afféle erős szatyrot. Olyat, aminek kötélből van a füle és nejlonszalagokból van szőve. Az jó erős. Elbír vagy százötven kazettát.
Bele is tettem mind, kazettatartókkal együtt. Elindultam vele.
A lakástól a ház alatti szemetesig tartó út szörnyű volt. 150 kazetta. 150 órányi kedvenc. Zenék, hangulatok, emlékek.
Az első, zsebpénzből vett kazetta.
Az első – egyik legjobb barátomtól kapott kazetta.
Az a válogatás kazetta, amit egy helyes mosolygós lánynak másoltam át, hogy hallgassa, és most már közös vele.
És amit apám szalagos magnójáról vettem át.
Amit egy nyáron át hallgattunk nap mint nap. Vagy hússzor, harmincszor. Pedig nincs is annyi óra egy nap. De mi csináltunk.
És mennyi bandának voltunk már koncertjén.
Ahogy közeledtem a kukához, nagyon mélyre temettem valamit. Már nem fáj. Tovább kell lépni.
Kidobni persze nem akartam, csak én nem szeretek vásárba járni. Meg velem ne alkudozzon senki. Nem alku tárgya sem James Heatfield, sem a Deep Purple, sem a többiek. Sem az emlékeim.
A tervem az volt, hogy a kuka mellé teszem, és sorsára hagyom a csomagot.
Erre ott állt egy mély fekete szemű fiatal srác. Guberált. Az öltözékén látszott, hogy nem hajléktalan, csak nincstelen. A külvárosban lakhatott talán. Mintha arrafelé már láttam volna. Megszólított:
– Ne haragudjon, Uram, nincs valami értékes, amit kidob?
Odaadtam. Mind.
Amit eddig éreztem a kazettákkal kapcsolatban, egyszeriben elillant. Megszűnt a fájdalom, megszűnt a búslakodás. A helyét valami furcsa gondolat vette át. Ha a srácnak nincs is mit ennie, nincs mit innia, nincs mit felhúznia – de van nála 150 órányi Rock’n’Roll.
Aznap este valahol a város szélén AC/DC szólt.
És a történet ennyi lenne, ha nem lenne fejlődés.
Most már autónk is van. Kazettás magnóval.